Sokszor kérdeztem Kirkuk fele döcögve barátaimtól, hogy miért nem neveznek be az olimpiai játékok céllövő versenyeikre egy saját kurd csapattal. Bizonyára sikeres nemzet lenne a kurd, hisz kiskoruk óta céllövést gyakorolnak és a kétbetüsön kivül mindenübe fegyverrel járnak az iraki-iráni-török magas határhegyek lakói. Az amerikai jelenlét óta, ez megspékelődött azzal, hogy most már nem az a menő aki jól lő célba, hanem az aki Uzi vagy AK-47 -el az oldalán lődörög a hegyi ösvényeken. Sajnos a dolog pikantériája az, hogy a legtöbb balesetet pontosan a gyerekek szenvedik el, hiszen köztudott, hogy észak-irakban a gyerekeknek egyéb játék-lehetőségük nem igen van, mint a reggeltől estig célbalövősdi. Ledöbbentem amikor egy kis hegyi faluban elvittek egy vetélkedőre... célbalövés 300, 500, 700 méterről. Gondolni sem mertem volna, hogy kinek akasztják a nyakába a győztesnek járó átalvetőnyi sajtot: egy tizéves kisfiú volt a vitéz győztes, kinek a verseny után a földig ért a dij. Elképesztő, de még jobban sokkolt az a tény, hogy a szülők versengtek egymás között, hogy kinek van ügyesebb csemetéje...
u.i Naponta - fél éven át a Föld minden gyereke megihatna egy fél liter tejet és megehetne egy cipót, ha a fegyvergyártást a világ országai abbahagynák egy hónapig. Ennyit a boldog mesés gyermekkorról, amely egyeseknek nem jár.Ők a létükért, a szabadságukért küzdenek fegyverrel a kezükben, de semmiképpen se kiskorú terroristák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése